Lenyűgöző: így lesz tíz eurókból kisebb csoda Kárpátalján!

Nincsenek sokan a kárpátaljai görögkatolikus magyarok: számukat Demkó Ferenc püspöki helynök 25-30 ezerre becsülte, a Görögkatolikus Ifjúsági Szervezet (GISZ) mégis kiemelt szerepet játszik a térség rászoruló gyermekeinek támogatásában. Olyan pedig bőven akad: a csaknem három éve dúló háború idején egészen kevésből kell túlélniük a mindennapokat a sokszor csonkán maradt családoknak.

A segítség fontos eleme az idén tízéves Szent Margit-program, amelynek lényege, hogy a támogatók – jellemzően anyaországi, olykor felvidéki, erdélyi vagy éppen nyugati magyarok – vállalták, egy éven át havi tíz euróval támogatnak egy-egy kárpátaljai általános iskolás magyar gyereket. A nebulókat – tavaly mintegy százötvenet – pályázat útján választják ki a GISZ-nél, a szociálisan rászoruló, illetve jó képességű gyerekek kapják meg a segítséget. Van köztük félárva, csonka családban nevelkedő, fogyatékossággal élő és beteg is – mondja lapunk kérdésére Lődár Jenő atya. Hangsúlyozza, nemcsak az összeg célba juttatása fontos, hanem a vele érkező üzenet is, hogy a gyermek érezze: nincs egyedül. „Igyekszünk segíteni abban, hogy azt se hagyja el a remény, aki ilyen helyzetben van, ne érezze magát kevesebbnek másoknál, és ne veszítse el a bizalmát a többi emberrel, a világgal szemben – fejti ki az atya. – Általában minden faluban van segítő, egy-egy papcsalád vagy éppen tanító, aki egyébként is figyel a gyermekre. Sokszor az ő segítségével vásárolják meg a kapott összegen a szükséges dolgokat, mert van olyan hely is, ahol nem merjük közvetlenül odaadni a pénzt.” Alapvető dolgok hiányoznak: sokszor tanszerük, téli cipőjük, kabátjuk sincs a kicsiknek. Így nehéz a tanulás, pedig sok köztük a jó képességű. 

Egy egy éve félárván maradt család, három gyerek – egy kicsi lány, két idősebb fiú – története különösen bántja Jenő atyát. „Mindhárom okos, ügyes gyerek, rögtön lehet látni egy hittanórán, hogy értelmesek, mindig ott vannak az elsők között”; édesanyjuk egyedül neveli őket, de nagy nehézségek árán, mert munka alig akad a falvakban. Hiába az ungvári, munkácsi, sőt beregszászi ukrán építési-betelepedési láz, a nagyvárosok messze esnek a határvidéki Batár községtől. Ott a mezőgazdaság volt a fő megtartóerő, azonban zömmel a férfiak műveltették a földjüket, ők pedig eltűntek; munkaadó nincs, tehát napszámosmunka se nagyon – sorolja a nehézségeket Jenő atya. Egyébként korábban is mintegy másfél száz batári férfi dolgozott külföldön, főleg Magyar­országon, csak az ünnepekre jöttek haza. Most arra se jönnek, hiszen vissza már nem tudnának menni. A férfiakat vagy besorozzák, vagy bujkálniuk kell, és nem tudják segíteni a családot. Másfél hónapja az utcáról vittek be egy fiatalembert; felesége, kisfia magára maradt, csak annyit tudtak meg róla később, hogy megsebesült – sorolja az atya.

Segítője, Kész Brigitta hozzáteszi, volt olyan fogyatékkal élő kisfiú a programban, aki se a kezét, se a lábát nem tudja teljesen mozgatni, és példamutató a története: paraúszóként sportol, mellette harmonikázik. Édesapját annak ellenére elhurcolták katonának, hogy a gyerek állapota miatt mentesség járt volna neki; az anya egy évig küzdött, amíg ügyvéddel sikerült hazahozatni.

A besorozástól való félelem mindenhol eluralkodott. Ami a kicsi Batárt illeti, a lakosság több mint fele már továbbállt. Ezért is tart ki foggal-körömmel Jenő atya és az egyház. „Ha az intézményeink is bezárnak, ha nincs óvoda, iskola, akkor a család másik felének is mennie kell az apa, a férj után” – mutat rá. Két-három gyerek lézeng most osztályonként, 

Addig is igyekeznek helyben megtenni, amit lehet, például a Szent Margit-programmal. „Volt, aki szemüveget tudott vásárolni; akadt, aki kerékpárra gyűjtött; olyan is volt, hogy valaki tabletre tett félre az összegből a továbbtanuláshoz, de a támogatója végül kifizette a gépet a tíz eurókon felül” – sorolja Kész Brigitta. A programban nem ösztönzik, de nem is akadályozzák a közvetlen kapcsolatfelvételt, így sok támogató ezen az összegen kívül is segít az adott családon. Volt, aki egy beteg gyermek gyógyszereit vette meg – olyannak, akinek a szülei fizetése a gyógyszerek negyedére se lenne elég. Egy súlyos diabéteszes kislánynak a vércukorszintmérő műszerét finanszírozták, hogy ne kelljen naponta többször szurkálnia a kis ujját.

„Ha felnövök, én is szeretnék ilyen felnőtté válni!” – írja köszönőlevelében az egyik gyermek, s nem ő az egyetlen. Jenő atya mesél olyan volt támogatottról, aki bár ma már nem Kárpátalján él, munkába állt, s most ő segít több itteni kisgyereket. A szervezők nemritkán a támogatóktól is kapnak köszönőlevelet, és rendszerint elérzékenyülnek az ilyen soroktól: „Hálásan köszönöm a Jóistennek, hogy támogathatom a kislányt, és kérem a Jóisten áldását, hogy vezesse ezeket a szorgalmas kisgyerekeket a szeretet útján tovább” – árulja el Kész Brigitta. A program a támogatóknak is sokat nyújt. Egy hölgy szolyvai származású édesapja még nyolcvanévesen is emlékezett rá, hogy egy francia nőtől egy szervezeten keresztül időnként csomagot kapott, amelyben ritka kincs: kakaópor is volt. A hölgy úgy érezte, ő is szeretne egy fiához hasonló korú fiatalt támogatni, és meghívta magukhoz a családot. Mint írta, sok értékes emberrel ismerkedhetett így meg, s még pelmenyit is megtanult készíteni. „Testvéreink ők, akik a nehéz idők dacára is tisztességes emberek. A gyermekeknek pedig különösen jó érzés, hogy valaki ismeretlenül-önzetlenül jót tesz velük” – fogalmazott egy másik támogató, aki idén is csatlakozott a programhoz. 

Nyitókép: Mandiner-archív